14. fejezet - Hogy otthon érezd magad

Sziasztok! Megérkezett az újabb rész, Isouis rajongók előnyben! Történik egy kis fordulat, amit alig várok, hogy írjak. Jó olvasást, és kommenteket, véleményeket szívesen fogadok!!!

All the f*cking love. xx

EsmeeH.

A fejezetet és Isouis kapcsolatát ihlette: One Direction - Home

2015. április 08. 

Minden erőmet összeszedve kelek ki az ágyból és megyek be a konyhába, ahol Louis mosolyog vissza rám. Már teljesen megszoktam a jelenlétét és hihetetlenül közel kerültünk egymáshoz két hét alatt. Pár napja volt utoljára koncert, Dubai-ban, viszont most elég hosszú pihenőt kaptak a fiúk, ami nekem is előnyös.

- Hogy vagy? – kérdezi, és felém nyújt egy csésze teát. Most hazudjak neki, mint eddig, vagy mondjam az igazat?

- Jól. – mondom egy apró mosoly kíséretével, ami természetesen hamis. Az elmúlt két hétben alig hagytam el a hotelszobáimat, a koncertekre sem mentem el, leginkább a lányokkal társalogtam. Waliyha azon a bizonyos napon még bejött velem beszélgetni egy kicsit, ami még a mai napig meg tud rázni, ha belegondolok.

„ – Én… annyira sajnálom, erről nem tudtam és nem is gondoltam volna, hogy megteszi. Vagyis, azt igen, hogy várható a kilépése, de nem hittem, hogy veled, amit most csinált, azt valaha megtette volna. – mondja lehajtott fejjel, én pedig csak megráztam a fejemet.

- Ne magyarázkodj. Ennek nem így kellett volna történnie. Az egésznek csak egy egyéjszakás kapcsolatnak kellett volna lennie, nem hibáztatom semmiért. – rázom meg a fejemet és letörlöm a könnycseppjeimet. – Fordult a helyzet és sikerült beleszeretnem, pedig megfogadtam, hogy nem fogok. – sóhajtok és a körmeimet kezdem el piszkálni.

- Én hiszek neki. Vissza fog jönni hozzád, vissza fog szerezni, ebben biztosabb vagyok, mint a halálban. – mondja, én pedig felhúzott szemöldökkel nézek rá, hiszen nem értem, hogy miért ennyire biztos a dolgában.

- Ezt honnan veszed??? – kérdezem és megigazítom a szemembe lógó babahajakat.

- Nekem már február elején elmondta, hogy érzi, hogy te más vagy, különleges vagy számára, és te vagy neki az igazi, a nagy Ő. – mondja, én pedig lesokkolódok. Valóban így van, vagy csak hazudik? De a saját húgának miért mesélne be ilyen dolgokat? Teljesen értelmetlen lenne.”

- Hé, ne gondolkodj már ezen ennyit. Lesz, ami lesz, oké? – kérdezi, miközben az arcomat a két kezével közrefogja. Egyet sóhajtok és behunyom a szemeimet, elengedi az arcomat és csak azt hallom, hogy valaki nagyon csörömpöl.

- Csá arcok! – jön be Liam Sophia-val karöltve, utánuk pedig Niall megpakolva kajával. Sophia szoros ölelésre von és megrázza a fejét miután a hajamat végigtapogatja.

- Drágám, szükséged van egy kis frissítésre. – mondja karba tett kézzel, aztán Louis-t is megölel. Liam megsimogatja a hátamat és lepacsizik a mögöttem álló sráccal.

- Nem hiszem, hogy tudni akarom, de Niall, miért van nálad ennyi kaja? Ezt te sem tudod egyedül megenni. – kérdezem és belekortyolok a jóízű fekete teámba.

- Belli, Belle, Bella… - fenyegetően nézek rá, hisz nem nagyon bírom mikor ezt a „mondókáját” kezdi el. - …Is, le vagy fogyva, ezt pedig nem nézhetem. Ideje enned valami jó zsírosat. – mondja és kicsomagolja a rengeteg ételt, amitől elfog a hányinger.

- Komolyan mondom, ha még valamit kinyitsz, én rosszul leszek. – mondom, bár már a hányinger kerülget a rengetek illat miatt, mégsem akarom megbántani. Louis megrázza a fejét és lehajtja a fejét, ami miatt felsóhajtok. – Oké, ígérem enni fogok valamit. Viszont szeretnék ma hazamenni. – mondom mire az előttem álló egyből felpillant rám a kék szemeivel, bólint egyet és hátat fordítva Liam-et és Niall-t a nappaliba invitálja, vagy mit tudom én, hogy hova.

- Mi volt ez a rosszul lét? – kérdezi Soph miközben a szemöldökét felfele húzogatja.

- Nem tudom, egyszerűen még mindig nincs étvágyam, ha meglátok egy ilyen bazi nagy valamit magam előtt. – mutogatok a sok rántott és sült húsra, aztán elfogadom barátnőmtől a joghurtot, amit kértem tőle. Gyorsan bekanalazom a körtés finomságot és a kikapcsolt állapotban lévő telefonomért nyúlok, de meggondolom magam a bekapcsolást illetően, hisz az öcsém ideges lenne rohadtul, hogy ő márpedig megmondta előre az egészet, aztán magát szidná, hogy hitt Zayn-nek.

- Nem vagy esetleg terhes? Vagy erre nem gondoltál? – kérdezi, miközben a kajákat becsomagolja, amit Niall nagylelkűen kibontott.

- Mindig védekeztünk. – rázom meg a fejem nemlegesen, hogy teljesen kizárjam ezt a gondolatot.

- Rendben, te tudod. – mondja, védekezés képen pedig még a kezeit is felemeli maga elé.

Végül úgy döntünk, hogy kimegyünk a fiúkhoz, Sophia leül Liam lábai közé a földre és tűri a sok hülyeséget, amit jelenlétével saját magának okozott, hisz a fent ülő srác direkt barátnőm fején támaszkodik, aztán a lábait ki-be rángatja, ezzel csapkodja Sophia-t, aki nevetve tűri, majd a saját fegyvereivel lenyugtatja barátját. Kicsit elmosolyodom, de én inkább hátulról támadok, és a könyököm megtámasztom magam Louis mögött. Mikor épp kiesik a játékból, egyet káromkodva hátradönti a fejét és az enyémet kezdi el tanulmányozni fejjel lefelé.

- Mikor szeretnél menni? – kérdezi mire megrántom a vállamat, igazából minél később, de ezt még hangosan se fogom kimondani, azt meg főleg nem, hogy életemben először most félek az öcsémtől.

- Megígértem anyának, hogy ma beugrom hozzájuk…

- Beugrasz Doncaster-be, ami három órára van innen? – nevetek fel. – Szóval megígérted, hogy ma elmész hozzájuk. – egy kis mosollyal nyugtázom, hogy nem érdekel a kis félrebeszélése, folytassa csak.

- Arra gondoltam, vagyis Lottie gondolt arra, hogy jöhetnél te is. – mondja mire sóhajtok egyet és megvakarom a homlokomat. – Jót tenne, ha kimozdulnál már egy kicsit…

- Nem tudom Zayn… Túl sokan vagytok, én meg jelenleg nem vagyok önmagam, nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - mondom, és azt veszem észre, hogy mindenki érdekesen néz rám, ekkor esik le, hogy mit is mondtam. Gyorsan a szám elé kapom a kezeimet és próbálom lenyugtatni magamat. – N-Ne haragudj Lou… én nem… - össze-vissza dadogok, ezért inkább elfutok az ideiglenes szobámba. Komolyan Zayn-nek hívtam Louis-t? Ilyen mélyre tudok süllyedni? Úgy érzem, hogy ez az egész felülkerekedik rajtam, szaporábban veszem a levegőt és próbálom eltűntetni azt az érzést belülről, ami szétszakít, olyan üresnek érzem magam ismét. Megérzem a könnyeimet az arcomon, amiket keserűen törlök le, mert nem akarok többet sírni miatta. Itt hagyott és ezt jelenleg még nem tudom megbocsájtani, és addig könnyű, amíg minden elektronikai dolgot figyelmen kívül hagyok, hisz addig nem látom mennyit is változik, vagy mit tesz.

- Is… - Louis halkan kopog és egy nagyobb koppanás kíséretében azt feltételezem, hogy a fejét az ajtónak támasztotta. – Nem haragszom, ezt te is tudod. És nem erőltetem, hogy gyere velem, sőt ha kell én is itthon maradok veled. Csak engedj be, kérlek.

- Én ezt nem bírom. Ismét elhagytak, úgy, hogy észre sem vettem az egészet, azt hiszem, nem számíthatok már semmi jóra. – mondom magam elé és komolyan elgondolkoztam már ezen egyik éjjel.

- Akkor valamit tudnod kell. Én mindig itt leszek veled és nem foglak elhagyni soha. Nem ezt érdemelted, ami történt veled, de a sors olyan lapokat osztogat, amit mindenki kibír. És akármennyire is nehéz bevallanom, de én is hiszek benne, hogy Zayn nem mondott le rólad.

- Ne mondd ezt… - mondom, és felállok, majd kinyitom az ajtót, amin eddig Louis támaszkodott, ezért szó szerint rám esik. Homlokunk összeér, ami emlékeztet az ausztráliai csókunkra is. Nem érzem azokat a pillangókat a hasamban, amit Zayn közelségénél éreztem. Nem érzem, hogy a tenyerem izzadna, vagy, hogy a szívem majd kiugrana a helyéről. Nem csókol meg csak ott tartja ugyan úgy a fejét.

- Ne haragudj. – mondja, de nem húzódik el tőlem, ezért belemarkolok a két kezébe.

- Akkor miért nem távolodsz el? – kérdezem, de nem kapok rá választ, csak továbbra is a szemeimbe néz. Behunyom a szemeimet és Zayn arcát látom meg, úgyhogy inkább eltávolodok Louis-tól, mert ez így nem jó.

- Mondd, hogy jössz velem.

Végül mégis Doncaster-be kötök ki, sikerült Louis-nak rávennie, ami nagy szó, hisz két hét alatt egy pillanatot sem voltam a levegőn, ezért úgy is érzem magam, mint egy zombi, illetve elmondásom szerint úgy is nézek ki. Persze ezt Louis tagadja és próbálja telebeszélni a fülem, hogy jól nézek ki, de mindig leráztam valamivel, csak fejezze be.

- Gyors tudnivalók, egyiküknek se higgy, és ne vedd be a sztorijaikat, főleg ne Fizzy-ét, anyára meg ne hallgass, és ha a gyerekkoromról kezd mesélni, menj el onnan. – mondja, mire kicsit felnevetek, hisz érdekel Louis gyerekkora. Bólintok egyet, hogy megértettem a „szabályokat”, amiket amúgy úgyis meg fogok szegni. Bizonytalanul csapom be Louis kocsijának az ajtaját, majd egy sóhaj kíséretében elindulok Louis után, aki félúton járva vette észre, hogy nem követem, ezért bevár. A nagy vaskerítés hangjaiból ítélve most záródik be, tehát nincsen menekülési útvonalam, kénytelen vagyok végig csinálni. A gyönyörű és hatalmas kert tele van növényekkel, gyönyörű fákkal és rengeteg játékkal, amit a játszótéren is megtalálhatunk.

- Az idegességed átragad rám is. Abba hagyhatnád, igazán nincsen okod rá. – sóhajt fel Louis és megjegyzése miatt észre sem veszem, hogy az ajtóhoz érünk. – Ne haragudj, nem akartam durva lenni. – ráncolja össze a homlokát és lesüti a szemeit.

- Nincs semmi baj Lou! – mondom egy apró mosoly kíséretében, mire egyet bólintva benyit a nagy házba. Elmondásai alapján teljesen csend van a házban, nincs kiabálás és veszekedés, sem visítás, de még csak nevetés sem. Mire megkérdezném, hogy mégis mi a franc van, addigra Louis levette a felesleges dolgait, ezért belekapaszkodok a kezébe, mintha megtámaszkodnék rajta, pedig csak vissza akarom tartani, mert képes egyedül hagyni ezen a számomra ismeretlen területen. Végre leveszem a bakancsomat és elengedem Louis-t is, aki türelmetlenül vár rám és folyton a nem létező órájára pillant. – Ó, fogd már be. – mondom neki mire felnevet és elkezdi a szöveget, hogy meg se szólalt, ne hisztizzek. Beinvitál a konyhába, ami az előszobából nyílik és meglátok egy fiatal nőt, körülötte pedig egy kisbabát, aki vígan rakosgatja a még kibontatlan fűszereket. Ő hamarabb megérzi az érkezésünket, mint Louis anyukája és gyorsan felénk kezd mászni, pontosabban a mellettem álló fiúhoz. A nő erre felfigyel és szemeivel követi kislánya útját, ez által pedig megpillant minket. Nem tűnt meglepettnek, hogy itt vagyok, sőt mintha számított volna rám.

- Louis! Végre, hogy megérkeztetek! – sóhajtja a nő, és takarékra veszi a gáztűzhelyt. Szorosan megöleli kisfiát majd felém fordul. – Jay Deakin vagyok, örülök, hogy megismerhetlek, Louis már rengeteget mesélt rólad. Érezd otthon magad drágám!

- Köszönöm. – mosolygok rá kedvesen, hiszen nagyon szimpatikus nő. – Istenem, de bunkó vagyok, egyébként Isabell Deeron vagyok. – mondom zavartam és megvakarom a tarkómat szégyenemben.

- Semmi baj. Louis Megnéznéd, hogy a húgos tiszta-e? És ha már ott tartasz, kicserélnéd a pelenkáját, légy jó báty. – mosolyog rá Jay mire elnevetem magam, úgy igazán és őszintén, hisz minden vágyam, hogy megnézzem, ahogy Louis a kakis pelussal szenved, viszont Jay tekintetén láttam, hogy ezt most szeretné, ha kihagynám és a pelus csak egy ürügy volt, hogy tudjon beszélni velem.

- Persze anya. – sóhajtja lemondóan drága barátom és felkapja a húgát, aki nevet egyet, hisz kicsit felrepül a levegőbe is. – Na, nézzük mennyire vagy kakás kisasszony. – motyogja és eltűnik. Kicsit feszültnek érzem magam, hisz nem tudom, hogy Jay miért szeretett volna kettesben lenni velem.

- Sajnálom, ami történt. Viszont itt tényleg bármikor otthon érezheted magad. Ahogy elnézem Louis-val eléggé sokat segítetek egymásnak, te az ő szakításában, ő pedig a tiédben. Csak szeretném megköszönni. – mondja mosolyogva és visszatér a még gázon lévő étel felé. – Nem tudom, hogy mennyire hihetek Lottie-nak, de ő váltig állítja, hogy köztetek van valami. Ha igaz, akkor csak arra szeretnélek megkérni, hogy ne hagyd, hogy kicsússzon a fiam lába alól a talaj. Eleanor nagyon stabilan tudta tartani és félek, hogy hülyeségeket csinál, ha nem figyel valaki rá. Én pedig nem tudok mellette lenni mindig. – néz rám aggódóan és elzárja az étel alatt a tűzhelyet.

- Jay, ezt akkor is megtenném, ha nem lenne köztünk semmi. Mármint… nem mintha most lenne. Tudom, hogy ő tovább lépet, de én még nem és ez így…

- Nincs semmi baj. Értem. – nevet fel, ekkor pedig egy Jay-nél kicsit fiatalabb férfi toppan be a konyhába egy kisfiúval.

- Ó, te lennél Isabell? Üdvözöllek, Dan Deakin vagyok, ő a fiam Ernest, és üdvözölnélek normálisan, ha nem kéne a kis tökit tartanom. – nevet fel, de azért két puszit ad, gondolom utolsó mentségként.

- Szia. – nevetek fel és megsimítom Ernest kézfejét, mire a kicsit csak nézi a kezem helyét, majd felpillant rám.

- Da-da-daa. – dadogja és egyet utána nevet. Érdekes, de rohadt aranyos volt az egész.

- Ernest kedvel. – nevet fel Jay és átveszi az apukától a kicsit.

- Hívott Daisy, nemsokára itthon vannak. – végszóra toppan be Louis is és jelenti, hogy Doris bizony tiszta.

- Megmutatom Is-nek a házat. – lelkendezik, és miután odaadja Doris-t az apjának már karon is ragad és írtó nagy lelkesedéssel húz maga után. Végig megyünk a nappalin, ami bazi nagy és rohadt jól néz ki, aztán fel egy lépcsőn, ahol rengeteg ajtó sorakozik mindkét irányban. – Balra van Lottie és Fizzy szobája, illetve Dan dolgozó szobája és egy fürdő, jobbra pedig a két ikeré. És mielőtt megkérdezed, igen az én szobámba pofátlankotta be magát Lottie. – morgolódik és újra maga után húz, vissza a földszintre.

- Louis! Tudok magam is menni. – nevetek, ekkor sok-sok szempár rám szegeződik, de csak egyet ismerek belőlük. A szőkeség hirtelen landol a nyakamba és vagy százszor elmondja, hogy mennyire hiányoztam neki, illetve, hogy mennyire örül, hogy itt vagyok.

- Lottie, nyugi, megfojtod. – nevet fel Louis, de esze ágába sincs segíteni, helyette köszön a többi testvérének. A három lány érdekesen néz rám, ami kicsit zavar, egy kicsit nagyon.

- Lányok, ő itt Isabell, egy nagyon kedves, segítőkész és aranyos lány, barátnőm. – mondja Lottie, mire sorra mutogat testvérein. A magas barna hajú lány Fizzy, aztán két egyforma lányt mutatja be, Daisy, a csinosabb, míg Phoebe a lazább és sportosabb. Fizzy vonakodva, de végül leküzdve gátjait mosolyogva üdvözöl, míg az ikrek csendesen köszönnek nekem és valamit suttogva kérdeznek Louis-tól, de leginkább Daisy-n látom az aggodalmat.

- Nem a barátnőm, csak egy barát. Senki nem fogja helyettesíteni Eleanor-t, és ti is bármikor beszélhettek vele. – bár Louis suttogását idáig hallottam, nem nagyon rázott meg a dolog, ő sem fogja soha helyettesíteni Zayn-t. – Is, szereted a lovakat? – kérdezi Louis immár hangosan.

- Hát, nincs bajom velük. – mosolygok egy kicsit, persze ez is kamu és látom Louis-n, hogy tudja. Daisy és Phoebe egyetértően bólintanak és felrohannak az emeletre, miközben versenyeznek.

Hihetetlen, de tényleg jól éreztem magam ma itt, nem hittem volna, hogy jobb Louis nagy és kedves családjához eljönnöm, mint elmenni az én szerencsétlen úgymond „családtöredékemhez”, és ma már nem is akarok elmenni, hisz nem akarom tönkretenni a napomat.

- Köszönöm, hogy elhoztál. Sokat jelentett nekem. – mondom neki, mikor végre beérünk a házába, azon belül pedig a kanapéra vetődünk. – De leginkább az ebéd utáni kis beszélgetésem volt jó anyukáddal. Komolyan jót tett, már nem érzem annyira elveszettnek magam. – és két hét alatt most törtem meg a legjobban, ez volt a leghosszabb mondat, amit kinyögtem.

- Soha nem fogod egyedül érezni magad, mert úgy fogom csinálni, hogy otthon érezd magad! – mondja a szemembe mire kicsit elgyengülök, hisz most látom csak meg a tengerkék szemeinek csillogását, ami bár nem a kedvenc mogyoró barnám, de ezt is ugyanolyan gyönyörűnek találom. Sóhajtva mosolyodok el egy kicsit és hagyom, hogy a mellkasára húzzon.

- Köszönöm. – suttogom. Pár perccsend után újra megszólalok, hisz nem bírom magamba tartani. – Nagyon elfáradtam, az ikrek lefárasztottak fizikailag, Lottie pedig mentálisan, ez borzasztó. Az összes Tomlinson ilyen? – próbáltam úgy mondani, hogy ne bántsam meg, mert valljuk be, ez elsülhet szarul is.

- Igen, szerencsére ilyenek vagyunk, és az agyadra tudunk menni. – nevet fel, ekkor felvihogok, mivel a zsebében lévő rezgő telefon csikizi az oldalamat. Louis nagy nehezen előkotorja a készüléket és felveszi. Nem nagyon figyelek rá, hisz inkább azzal foglalkozok, hogy visszaillesszem a helyére a gombomat, ami a kardigánomról esett le, és ehhez nagy koncentráció kell. – Is be kéne mennem a Modest!-hez, jössz velem? – érdeklődik, mire elgondolkozok és sajnos Louis családja felbíztatott arra, hogy mostantól ki kellene mozdulnom többször. Bólintok egyet és újra készülődésbe kezdünk, viszont már simábban halad, mint először, hisz nem rég érkeztünk haza.

Az autóval sebesen haladunk és megállunk a számomra sajnos már ismerős épület előtt. Mivel még tavasz közepe van, ezért már délután hat óra körül eléggé lehűl a levegő, így nagyon szedjük a lábainkat, hogy beérjünk a forgó ajtón, természetesen versenyezve, és természetesen én nyerek. Louis-nak köszön pár ember, bár nem csodálom hisz nem egyszer fordult meg itt. Addig-addig bohóckodtunk, míg észre nem veszek egy vakítóan szőke hajat, az arcát egyből felismerem, Perrie Edwards, de ami még jobban vakít a haján kívül az az eljegyzési gyűrű az ujján. Győztes mosoly ékelődik az arcán miközben rám néz, majd Louis-ra és vissza rám. Mellette ismét egy senkinek érzem magam, hisz az is vagyok, de most már egy szerencsétlenség is. Ahogy elhalad mellettünk én teljesen lefagyok és újra érzem azt az ürességet magamban, és eszembe jutnak Zayn szavai. Megígérte, hogy nem megy vissza hozzá, és most tessék, hogyan higgyek neki abba ezek után, hogy visszaszerez? Addig-addig állok ott, míg fel nem tűnik egy fekete hajkorona, amint észrevesz, megáll, és ugyan úgy lefagy, mint én. Szemeimben megérzem a könnyeket, az előttem pár méterre álló srác ránéz a mellettem állóra, majd újra rám. Nem tudok kiolvasni semmit a szemeiből, annyira lesokkol a jelenléte. Végül leveszi rólam a tekintetét és szomorúan megy el mellettem, megcsap az illata, ami magával ragad és utána fordulok. Látom, hogy Perrie megvárta és egy puszi után, összekulcsolt ujjakkal és egy gonosz mosollyal maga után húzza életem szerelmét. Louis megérinti a vállamat, és ekkor veszem észre, hogy a könnyek ismét együtt folynak le az arcomon, mint egy folyó. Maga felé fordít és letörli a könnyeimet, de azok újra a helyükön vannak, minden erőmmel azon vagyok, hogy eltűntessem ezeket a szememből, illetve az érzéseket magamból.

Röpke tíz perc alatt lenyugszok és Louis kezét szorongatva megyünk be az irodába, ahonnan Zayn és Perrie az előbb sétált ki.

- Végre Mr. Tomlinson. És Miss Deeron. – mosolyodik el az az idegesítő ember.

- Mit akarsz? Mi volt ennyire sürgős? – kérdezi Louis, de egy percre se engedi el a kezemet.

- Zayn kilépése mindent felforgatott és életbe lép egy utasítás. Zayn csak úgy hagyhatta el a bandát, hogy ha aláírja ezt. – löki az orrom elé a papírdarabot, ami meg fogok és elkezdem olvasni.

- …tehát alulírott Zayn Malik szerződés lejárta előtti kilépését a Modest! vállalat engedélyezi abban az esetben, ha a médiában még mindig támogatja menyasszonyát, Perrie Edwards-ot, illetve szeretője, Isabell Deeron sorsáról lemond.” – olvasom fel hangosan és értetlenül nézek az előttem álló férfira. – Mintha egy darab haldokló emberről, úgy írnak rólam! És miért kényszerítik egy olyan kapcsolatba, amibe nem szeret élni? Miért nem lehetett csak úgy elengedni a pénzösszeg után? – háborodok fel, hisz feldühít, mert Zayn a boldogsága érdekében hagyott ott mindent, de ugyanolyan boldogtalan marad. Hát ezért volt olyan csalódott és szomorú.

- Én azért aggódnék, mert rólad ilyen könnyen lemondott és a kezünkbe adta a döntést, mi pedig döntöttünk. – mosolyog gúnyosan a kopasz ürge.

- Mégis miben? – nevet fel lenézően Louis, de látom rajta, hogy még fel kell dolgoznia az előbb hallottakat.

- Túl sok bajba keveredtél Louis, és a karriered múlik ezen. A mai naptól kezdve hivatalosan ti egy párt alkottok minimum 2 évig.